Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Döntéskényszer - jó vagy rossz

2009.11.07


A polaritásban az embernek mindig két lehetőség közül kell kényszerűen és szükségszerűen választania, döntenie és eszerint cselekednie.

Édesanyák és édesapák tömegei állnak döntés előtt a média által keltett hisztéria közepén, beadassák-e gyermeküknek az "új" influenza elleni védőoltást vagy sem. Mit tettek az emberek párszáz éve, amikor valódi járványveszély volt? Amikor nem volt elektronikus média, nem volt tömegtájékoztatás, nem voltak multinacionális gyógyszergyárak, amikor nem volt védőoltás, amikor nem volt más, csak Isten és Ember. Imádkoztak. És imádkoztak. És imádkoztak... Vagy nem imádkoztak. Ez a két lehetőségük volt. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ma is ezt követnénk. És mindent EGYSZERŰEN eldöntene a HIT. Miben hiszel? Egészségben, gyógyulásban, betegségben, elmúlásban, kívülről jött "segítség"-ként a védőoltásban vagy az Atya-Isten végtelen szeretetében? Tudtad-e, hogy a Bibliában 365-ször szerepel a "Ne féljetek!" ? Azaz az év 365 napjára jut egy belőle, vagyis egyetlen napon se féljetek, soha ne féljetek! "...mert veletek vagyok minden nap, az idők végezetéig..."

Két lehetőség közül mindig csak az egyiket valósíthatjuk meg. Minden cselekvéssel egyidejűleg megvalósítatlan marad a cselekvéssel ellentétes másik cselekvés. Ha a mai édesanyák a védőoltást választják, azzal elvetik a nem-beadatást. Ha úgy döntenek, nem adatják be, ezzel elvetik a beadatást... De mi a helyes? És mi a téves? Mi a rossz? Mi a jó? A fény ellentéte a sötétség? Tényleg a fény hiánya csupán a sötétség? Valóban a gonosz az maga a sötétség?

Sok sok kérdés merül fel a mai gondolkodó emberben. Álljon itt gondolatindítóul ez a fejtegetés, meg azért is, hogy vigyázzunk a kimondott szavakkal. A szavaknak - de a gondolatnak is! -súlyuk, teremtő erejük van. Ne használjuk, amíg nem ismerjük valódi tartalmukat. Miért lenne pl "sötét" az, akinek kevesebb az ismerete nálunk vagy a spirituális fejlődés alacsonyabb szintjéig jutott máig?

Amit itt olvasol, ne hidd el! Az is lehet, hogy jobban tudod. Olvass, járj utána, gondolkozz vagy egyszerűen csak EMLÉKEZZ!

Kezdetben volt a Fény, a mindent átfogó Egység, s rajta kívül semmi sem létezett, hisz nem lett volna kizárólagos. A polaritásba tett lépéssel keletkezett a sötétség, de csak azért, hogy észlelhetővé tegye a Fényt. A sötétség a poláris világ terméke, ami ahhoz szükséges, hogy a Fény a poláris tudat szintjén látható legyen. Így a sötétség a fényt szolgálja, táplálja, hordozója, mint Lucifer neve is rámutat. Ha a polaritás eltűnik, eltűnik a sötétség is, hisz önmagában nincs.
A Fény tehát létezik, a sötétség nem. Küzdelmük kimenetele ismeretes: a sötétség nem fog ki a fényen, a fény viszont a sötétséget azonnal fénnyé tudja változtatni.
Fizikai világunkban ezt megfigyelhetjük. Ha fénnyel teli szobánkon kívül sötétség van, kitárva ajtót-ablakot, a sötétség nem fogja szobánkat elsötétíteni, ellenkezőleg, a fény kiárad s ott a sötétségnek nincs tere már. A fény a kinti sötétséget fénnyé változtatja, az mintegy hátrébb húzódik, nehogy nem-léte lelepleződjön. De attól még van, a fény mellett levő, működő erő.
Ez fordítva is igaz, ha sötét szobánkon kívül napfény ragyog, kitárva ajtót-ablakot, nem kétséges, hogy szobánk fog megtelni fénnyel. Fény és sötétség, e világunkban egymás mellett van. Hogy van-e jó és rossz, hogy mi a jó és mi a rossz, és hogy nevezhetjük-e a fényt jónak, a sötétséget rossznak, ezt a dilemmát talán a teremtés történet és a bűn fogalmának körülírása segít megvilágítani.

A Teremtés könyve elbeszéli a bűnbeesést, hogyan került az első - androgün - ember, Ádám az Éden kertjébe, ahol a természet birodalmán kívül mindenekelőtt két különös fa található: az Élet Fája és a Tudásé, ami a Jó és Rossz Megismerésének Fája. Ádám androgün, se nem férfi, se nem nő, teljes ember, nincs alávetve a polaritásnak. Ő még mindennel egy - ezt a kozmikus tudatállapotot írja le a Paradicsom képe. Bár Ádám még a tudat kozmikus egységét éli, a polaritás a két fával már jelen van. A hasadás a teremtés történetében a kezdetnél már megjelenik, hisz a teremtés maga is hasadás, kettéválás útján történik. Fény-sötétség, víz-föld, nap-hold... Csak az ember lett egységes lényként teremtve. Így Ádámnak, akit a Teremtő a maga képére alkotott, az a kívánsága támadt, hogy lénye egy részét leválassza, hogy önmagát kívülről láthassa, és azt alakilag is önállóvá tegye. Ez a tudatosság terén veszteséggel jár, s így a történet szerint ekkor Ádám mély álomba merül. Isten ekkor a teljes egész emberből, Ádámból kiveszi egyik oldalát, s abból valami önállót alkot. - A szó, amit Luther "bordának" fordított, az eredeti héber szövegben tselah, azaz "oldal". Rokon a tsel szóval, aminek jelentése "árnyék".

Az egész, teljes ember két, formailag különböző aspektusára bomlott, s ezeket nevezzük férfinak és nőnek. A hasadás azonban még nem terjed ki az emberi tudatra, mert különbözőségüket még nem ismerik fel, még mindig a paradicsomi teljességben élnek. Azonban a formai kettéválás előfeltétele annak, hogy a kígyó az ember fogékony részének, a nőnek a fülébe súghasson, megkísérthesse. Megígéri, ha eszik a Tudás fájáról, szert tesz a Jó és Rossz közti különbségtevés, vagyis a megismerés képességére. A kígyó megtartja ígéretét. Az emberiség látja a férfi és nő különbözőségét, képes megkülönböztetni a jót a rossztól, azaz látja a polaritást. Ezzel a lépéssel elveszíti az EGY-séget, a kozmikus tudatot és elnyeri a polaritást, a megismerés képességét. Így az ős emberpárnak el kell hagynia az egység kertjét, a Paradicsomot, s bele kell merülnie az anyagi formák poláris világába.
Ezt nevezik bűnbeesés történetének. Ebben az "esésben" az ember az egységből a polaritásba zuhan. A "bűn" az egységről való leválás, maga a polaritás. Arra kényszeríti az embert, hogy életútja során az ellentétek világán menjen keresztül, megélje mindennek mindkét aspektusát, LE-zuhanjon-FEL-emelkedjen, KETTÉ-szakadjon-EGY-esüljön, míg megismer, felismer, megért, megtanul, magáévá tesz, befogad, egyesít MINDENT, benne jót is, rosszat is, hogy újra tökéletes legyen, ahogy tökéletes az Atya.

Az "eredendő bűn" különösen megvilágítja, hogy a bűn nem áll viszonyban a konkrét emberi magatartással. Ezt meg kell érteni, mert az egyház a történelem során a bűn fogalmát elferdítette, bebeszélve az embereknek, hogy bűn az, ha rosszat teszünk, és ez jó és helyes cselekvéssel elkerülhető (lett volna). A bűn félreértése végzetes, mert a hívők állandó törekvése arra, hogy ne kövessenek el bűnt, kerüljék a rosszat, bizonyos rossznak értékelt területek elfojtásához, s ezáltal erőteljes árnyékvilág-képződéshez vezetett. A bűntől nem menekülhetünk pusztán csak úgy, hogy mást sem teszünk, csak állandóan jó cselekedetekre törekszünk, hiszen ezt meg kell fizetnünk a másik pólus (a rossz) elfojtásával. A nem élt pólus mindig megvalósítja önmagát. Ez az árnyékvilág felelős azért, hogy a kereszténység nevéhez fűződik inkvizíció, boszorkányüldözés, népirtás... A jó és a rossz ugyanannak az egységnek két aspektusa, létük egymástól függ. A jó a rosszból, a rossz a jóból él. Aki szándékosan táplálja a jót, aki akarva, egoból tesz jót, nem is sejti, hogy tudattalanul ezzel együtt táplálja a rosszat is.
 
Az evangélium újra és újra ábrázolja a bűn félreértését. A farizeusok azon az egyházi állásponton vannak, hogy a lelki üdvösség a parancsolatok betartása, a rossz kerülése útján valósítható meg. Jézus szavai: "Az vesse rá az első követ, aki maga sohasem vétkezett." Jézus a hegyi beszédében felülemelkedik a mózesi törvényen, mert szó szerint értelmezték, mert elferdítették. Azt mondja, a gondolat ugyanolyan súlyú, mint annak megvalósítása. Jézus a hegyi beszédében értelmezésével nemhogy súlyosabbá tette volna a parancsolatokat, hanem éppen leleplezte azt az illúziót, hogy a bűn elkerülhető lett volna a polaritások világában, evilágban. A bűn nem egy pólus a polaritáson belül, a bűn maga a polaritás. Ezért a megváltás a bűnből nem lehet más, mint az egység elérése.

Az egység felé vezető út azt kívánja tőlünk, hogy egyre tudatosabban lássuk a polaritást mindenben, hogy ne riadjunk vissza, s lépjünk túl az emberi lét konfliktusosságán, legyünk képesek az ellentéteket magunkban egyesíteni. Ne úgy, hogy kerüljük a problémákat, hogy kerüljünk minden konfliktust, hanem átélés útján váltsuk meg azokat, mert ez az emberi földi létünk egyik fő feladata.

Ebből a dilemmából csak az a belátás vezet ki, ha elismerjük, hogy nem létezik abszolút jó és rossz, helyes és helytelen. Minden értékelés szubjektív, mindig a szemlélő nézőpontjának függvénye, s az ő szempontjából helyes. A rossz, poláris tudatunk műve, s azt szolgálja, hogy a jót észrevegyük. Ha pl gyermekünket úgy próbáljuk "megvédeni" az általunk rossznak értékelt dolgoktól, élményektől, barátoktól, hogy sehova nem engedjük el magunk mellől, állandó kontroll alatt tartjuk vagy egyenesen megtiltunk neki bizonyos dolgokat, azzal megfosztjuk a megismerés lehetőségétől, a személyesen átélt értékes tapasztalatoktól és a tanulástól, ami által megtanulhatja megkülönböztetni a jót a rossztól, a rosszat a jótól. Így a rossz egyáltalán nem a jó ellentéte, hiszen a jót szolgálja. Mert jó és rossz, lent és fent, kint és bent, fény és sötétség... az a teljes egészben ugyanannak más-más aspektusa. Ahogy az ajtó egyik oldalán levő felirat Bejárat, a másikon Kijárat. Ugyanannak az ajtónak nem látjuk egyszerre mindkét oldalát. Minden lehetőség egyformán jó és rossz, helyes és téves, mind részei az egységnek, nélkülük nem volna teljes a teljesség. Egyik a másikból él, ahogy a belégzés a kilégzésből, mert aki nem hajlandó kilélegezni, az nem tud többé belélegezni sem. A belégzés a kilégzésből él, ellenpólusa nélkül nem életképes. Egyik pólus a másikból él, és ha az egyiket eltüntetjük, eltűnik a másik is. A belégzés-kilégzés állandó váltakozása ritmust képez. A ritmus minden élet ősmintája. Ha a ritmust elpusztítjuk, az életet pusztítjuk el, mert a ritmus maga az élet. Így él egyik lépés a másikból, háború a békéből, egészség a betegségből, jó a rosszból, s nélküle nem lenne életképes. Minden valódi filozófia tudja, hogy egy poláris világban nem valósítható meg csupán az egyik pólus - evilágunkban minden örömöt szenvedés egyensúlyoz ki.   

A polaritás világa Két-ség-beesésbe vezet, de azt a szolgálatot teszi, hogy belássuk, megváltást csak az Egy-ség világában találunk. Jézus a kettősségből az egységbe vezető utat tanította - s még saját tanítványai sem értették igazán (Jánost kivéve). Jézus a polaritást nevezte e világnak, az egység világát a mennyek birodalmának, atyám lakhelyének  vagy egyszerűen csak Atyának. Hangsúlyozta, hogy az ő birodalma nem ezen a világon van, és az Atyához vezető utat tanította. Jézusnak egyetlen olyan mondata sem ismert, amiben e világ megjavítására, paradicsommá változtatására buzdítana, de minden mondatával bátorítja hallgatóságát, hogy tegye már meg a lépést, ami a teljességhez vezet. Ez az út azonban eleinte mindig félelmet kelt, mert iszonyatos szenvedéseken vezet át.

Az a fél-elem, két-ség, ami a polaritásokat ellentéteire bontja, maga a rossz, mégis ez a belátáshoz vezető szükséges kerülőút. A megismeréshez, a belátáshoz szükség van a két pólusra, de nem szabad megrekednünk ellentétességükben, hanem rátekintéssel ezt a kettősséget látni kell, a maga feszültségével energiaként kell felhasználni az egység felé vezető úton.
Az önmegismerés útjának egyik fontos kulcsszava a rátekintés valamire. Ez megváltoztatja a dolgok minőségét, mert tudatosságot hoz, fényt hoz a sötétségbe. Az emberek a dolgokat és a másik embert meg akarják változtatni, holott az emberi lét egyik lényege, a megvilágosodás, a bölcsesség, ami abban áll, hogy valamire rá tudjunk tekinteni, hogy fel tudjuk ismerni, hogy belássuk, végső soron minden úgy jó, ahogy van.

Ez azonban nem lehet közöny, részvétlenség, érdektelenség, különösen nem a világtól való menekülés, aszkézis. A rálátás, a két pólus közti területen olyan hozzáállás vagy tartás, a dolgok olyan szemlélése, ami lehetővé teszi, hogy mindent anélkül nézzünk, hogy megítélnénk, anélkül, hogy szenvedélyesen igent vagy nemet mondanánk, anélkül, hogy konfliktusokat elkerülnénk, elfojtanánk, menekülnénk. A valóban kereső ember tanulja magát felismerni mindenben, s nem várja hogy az ellentétek "elmúljanak", maguktól egyesüljenek, a konfliktusok megoldódjanak, hanem cselekvően megéli azokat, hogy egyszer majd magáévá tegye őket. A két pólus elfogadása, integrálása után találhatja meg a középutat, a saját középpontját, ahonnan nekikezdhet az ellentétek egyesítése nehéz és fájdalmas munkájának. Ehhez nagy bátorságra és tudatosságra, de legfőképpen szeretetre van szükség.

A szeretet kinyílás, odafordulás, és befogadása annak, ami addig kívül volt. Egyesülésre törekszik, nem elkülönültségre, fel akar oldódni a másikban, s lesz a Te-ből Én, s az Én-ből Te, azaz megszűnik mindkettő, EGY lesz, a MI. A szeretet a teljes univerzummal akar eggyé válni, feltétel nélkül igent mond, s nem kiválaszt, szétválaszt, hanem egyesít. Ez a mindent átfogó szeretet az a szeretet, amellyel Isten fordul az ember felé. Isten mindenkit egyformán szeret, egyformán osztja meg szeretetét, s nem is jut eszünkbe féltékenynek lennünk Istenre, amiért mást is szeret rajtunk kívül. Isten az EGY-ség, nem tesz különbséget jó és rossz között, ezért Ő maga a szeretet.

Ahogy a NAP sugározza melegét mindenre és mindenkire.