Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ruhák a szélben

2010.07.12


Istenem! Segíts!
 
Kérlek, segíts neki! Tudom, hogy a szenvedéseihez adsz annyi erőt, ami bírhatóvá teszi az ittlétét, míg mindent elrendez magában. Tartsd meg őt a Te végtelen szeretetedben!  Emeld fel, kérlek! Nem imádkozik! Már nem tud imádkozni. Azt hiszi bünteted a nyomoréksággal, ami korlátozza már évek óta a szabad mozgásban. Azt hiszi elhagytad, elvetted tőle a fiát. Te, aki egyszülött Fiadat adtad érte, értünk? Nem érti! Még mindig nem érti! Ezért nem fordul Feléd. Megteszem helyette én. És hálát adok Neked, hogy itt lehetek mellette.

Hát őérte is imádkozom. Ahogy elmentem helyette Pünkösd hétfőn a Linzi Dómba is. Pedig nem akartam osztrák katolikus misére menni. Csütörtöktől kezdve készültem, mégis. Felvirágoztam a lakást. Piros virágú tavaszi ágakkal díszítettem fel minden szobát. Sokat imádkoztam. Hétfő reggel arra ébredtem, hogy mennem kell. Megmondtam neki, hogy magára hagyom. Most kicsit hosszabb időre, mintha vásárolni mennék.

- Hova mész? - kérdezte ijedten.
- Templomba szeretnék. - mondtam.
- Vigyél magaddal! - mondta viccesen.
- Jó, viszem a hátamon - feleltem nevetve. Majd hozzátettem: - Ott lesz velem, magammal viszem, itt van a lelkemben. Ahogy Magyarországra is magammal viszem, amikor hazautazom szabadságra. Imádkozom érte is.
- Köszönöm - mondta ő és szinte megkönnyebbülve lehunyta a szemét.
 
A misén furcsa érzéseim támadtak. Hogy kerültem ide? Mi történt velem? Csak elvitt a lábam a dómba, de nem én akartam. Hazafelé sétálva a Duna parton, megértettem. Őmiatta voltam ott a templomban, őt vittem el. Akkor viccesen hangzott, de a kimondott szóval teremtünk.
     
Hőség van. De itt legalább mozog a levegő, nem úgy mint otthon az Alföldön. De ő sem ehhez szokott. Szereti a hűvös, esős időt, azt mondta. Itt ez a 33 Celsius fok nagyon sok. Nagyon kevés folyadékot iszik. Napi 1 liter folyadék is elég lenne az orvos szerint, kitartana pár hónapig. De nincs annyi. Jó, ha megvan a 6-8 dl. Legalább 6 hete nem evett semmi szilárdat. Nem bírja lenyelni. Megkíván ezt azt nagyritkán, de kifordul a falat a szájából. Mindennek nagyon rossz íze van. Egyedül a zsíros tej maradt. Meddig bírja így? Ilyen kevés folyadékkal meddig marad itt? És pont most, amikor végre megint tiszta. Teljesen tiszta a tudata. Csendes. Feltűnően csendes. Nincs benne semmi ellenállás. Nem verekszik, nem bánt. Nem szitkozódik, nem kiabál. Csak fekszik egyre kisebbé válva. Apad, kisebbedik. Feléli a tartalékait. Az anyagi lét látható részét veszti el lassan. Közben tudom, hogy lélekben épül. Gyarapszik. Ezek a tiszta pillanatok, ezek fontosak. Hogy is ehetne, ihatna, mikor egész lénye a lelki gyógyulásra figyel. Nagy útra készítik fel. Nagy útra készítem elő. Együtt csináljuk. Egyben ez az én utam része is. Tudom, hogy nem véletlenül kerültem ide. Tudom, miért nyűgözi le a magyar népdal. Érzem, hogy ismerjük már régről egymást. Mintha magát látná bennem az időben visszautazva. Mintha magamat látnám benne az időben előreszaladva.   

Ma nem aludt semmit napközben. Jár az agya. Darál. Szinte hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekek. Emlékezik. Alig beszél. Semmit sem akar, csendesen tűr, csak van. Néha hív. Hallo! Hallo! Odamegyek az ágyához. Nem kér semmit. Csak legyek ott. Megfogom a kezét. Simogatom a kézfejét. Engedi. Már nem húzza el, mint az elején. Már szereti az érintést. Már újra szereti. Már nem kap dührohamot, ha megcsókolom a homlokát. Közben nézem a Dunát. Hatalmas hajók úsznak rajta, többemeletesek. Az emberek  átadják magukat a víznek. A víz viszi az emlékeket. Az enyémet, az övét, mindenkiét. Tisztára mos mindent. Mindent, ami már megtörtént egyszer. És ez mind megtörtént már egyszer. Mert a víz másutt mindig lerakja azt, amit lemosott. Itt kitisztul valami, amott felkavarodik, itt feloldódik egy bánat, amott leteszi és fájdalom kíséri. A víznek ez a lényege.
 
Tudom, hogy mit kell tennem. Kihasználom, hogy tudatánál van és beviszem a vasalóállványt és a vasalót az ágya mellé. Nézi. Minden mozdulatomat figyeli.
Behozom a szabadban száradt ruhákat. Magamhoz ölelem és mélyet szippantok beléjük. Szeretem. Egy hirtelen ötlettől vezetve odafordulok és megszagoltatom vele is. Tetszik neki. A szeme árulkodva mosolyog. Valami megnyílt megint. Belocsolom vagy ahogy mama mondaná, megszentelem a ruhákat. Lassú mozdulatokkal simítgatom, vasalom az ágyneműt. Azon veszem észre magam, hogy mosolygok közben. Korábban nem szerettem vasalni. Ez volt az egyetlen minden házimunka közt, amit kerültem, halogattam. Most mosolyogva teszem, átélve minden egyes mozdulatot. Érezve az illatot, a nedves ruha kellemes hűvösségét, a felcsapó illatos gőzt, amiben a napot érzem, a szelet érzem, a víz tisztaságát érzem, és az ujjaim alatt kisimuló anyag forróságát, csodálom a damaszt gyöngyház fényét és a hófehér ragyogást. Szemmel kíséri minden mozdulatom. Néha behunyja a szemét. Nagyokat sóhajt. Most ő vasal. Időutazás. Nem beszél, csak figyel. Tudom, hogy a látvány és az illat elindítja az emlékeket. Dúdolok, énekelek közben. Magyar dalokat. "Duna partján nevelkedik  tulipán..."

Mire az utolsó darabbal is végeztem, már alszik. Ki tudja merre jár? Lichtenberg. A kis hegyvidéki nyaraló harsány zöld pázsitos udvara. Talán éppen most szedi le a hófehér ruhákat a szárítóról. Egyet felkap a szél...  nevetve fut utána... Vagy elereszti?

 

Linz, 2010.07.12.