Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor mégis egyedül vagy - Vass Albert novella

2009.01.09

Ezen nem lehet segiteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segithet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgyis, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

 

Amikor döntened kell, hogy valami jó-e vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segithet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülköd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.

 

Döntened kell. Ezen nem lehet segiteni. És egyedül vagy.

 

Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra. Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágitsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd inditása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztitja a látást.

 

Én nem vagyok sem filozófus sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Igy hát egészen egyebet mondok Neked:

Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden. Erdő, mező, folyó, hegy. Megteheted, hiszen ember vagy. Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó szinei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.

 

Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad a fák törzsét. Hajolj a nyirfához  és szivd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.

 

És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljávátette a jót, a szépet és a fejlődést, És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végülis visszatérhessen Istenhez egy napon.

 

Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állitsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyilegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris.

 

Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyilegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.

 

De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy...

 

(Vass Albert)